Aki nem ismeri a jellemét, azt hihetné, ez az óriási, fekete pofájú kutya kutya veszélyes fenevad, melyet csak egy profi kutyás képes kézben tartani. Pedig a leonbergi kellemes társ, nem félénk,de nem is agresszív. Engedelmes és magabiztos kísérő minden élethelyzetben. Bár különösen a kanok hatalmasak és erősek, a fajtát harmonikus testfelépítés és élénk temperamentum jellemzi. A leonbergi rendíthetetlen nyugalma és közmondásos családszeretete a gyerekekkel szembeni határtalan türelemmel és a házban élő többi állattal szembeni toleranciával párosul. Az agresszivitás messzemenően idegen tőle. A nagyságával együtt jár, hogy másokkal szemben nem kell bizonyítania. Szükség esetén megmutatja, hogy jó őrkutya, ilyenkor hallatja a hangját, és sosem sejtett gyorsaságra képes.

Méretének köszönhetően mindig tekintélyt parancsoló, emelett megvesztegethetetlen őrnek bizonyul. A barátokat mindig viharosan üdvözli. A számára ellenszenves embereket egyszerűen figyelmen kívül hagyja. Kennelben tartva elnyomorodik érzékeny, nagyszerű jelleme. Emberi családja mindennél előbbre való. Tanulékony kutya, amely sok mindenre kiképezhető, például nyomkövetésre, kocsihúzásra és terápiás kutyának. Ha néha nagysága és súlya akadályozza,ezt kitartásával egyenlíti ki. Jó felfogásának köszönhetően könnyen nevelhető, de a kényszerre kifejett makacssággal felel. A játékosan megtanított viselkedést szívesen elsajátítja, így gond nélkül alkalmazkodik a mindennapi helyzetekben. Kedélyesen viseli a viszontagságokat, így hobbisportolók mellé is ideális társnak bizonyul.

 A Leonbergi története     

A XIX. század első felében a kinológia, vagyis a kutyák tenyésztéséről, kiképzéséről és tartásáról szóló tanítás még gyerekcipőben járt. Csak néhány elismert fajta létezett, például a vadászkutyák vagy az újfundlandi. A kiállítások szaporodásával a fajták száma is növekedett, bár ezeket gyakran meglehetősen eltérően írták le. A nagy kutyákat gyakran a  ,,hegyi kutyák˝ vagy ,,alpesi˝néven vették egy kalap alá. A kutyatenyésztés súlypontja Németországban Württemberg volt, ezen belül is különösen Leonberg városa. A tenyésztést itt elsősorban sok kézműves, mészáros, pék és néhány kutyakereskedő űzte. Az utóbbiak a környék kutyáit vásárolták fel, majd adták le a világ minden tájára. Az egyik ilyen nagy kutyakereskedő Heinrich Essig (1808-1889) városi tanácsos volt. Ez az Essig kutyaszakértő-körökben meglehetősen vitatott személyiségnek számított. A vevői áradóan dicsérték, kereskedő kollégái gyakran ócsárolták. Ebben biztosan szerepet játszott az üzlet is, hiszen Essig valóban a világ minden részébe adott el kutyákat, és hatalmas forgalmat ért el. Évente több száz kutyát adott el, részben rendíkül magas áron. Minél nagyobb sikereket értek el kutyái a kiállításon, annál magasabb lett az áruk. Nem csoda, hogy akkoriban a kutyakereskedők egyeduralma volt jellemző a kiállításokon. Gyakran és szívesen idézik azt a legendát, amely szerint Essig olyan kutyát akart tenyészteni, amely minél jobban hasonlít Leonberg címerállatához, az oroszlánhoz. Tény, hogy Essig a nagyon nagy, hosszú szőrű kutyákat kedvelte. Ezt a típust a tulajdonában lévő kutyák különböző keresztezéseivel érte el. Forgalmuk növelése érdekében márkanevet is adott nekik, a leonbergit. Az első keresztezési kísérletek 1840 körül történhettek. Kiindulásképp egy fekete-fehér újfundlandi szukát keresztezett egy úgynevezett ,, Barry-kannal˝ a Nagy Szent Bernát kolostori menedékházából. Essig maga 1877-ben a következőket írta a köstritzi Seyfahrt kutyakereskedőnek: ,, A kutyáim, amelyeket 1846 óta nevelek, az újfundlandi és a Szt. Bernáthegy eredeti kutyái sikeres keresztezésének eredményei, amelyeket azóta a pireneusi- ahonnan a bernáthegyik is származnak- nagy farkaskutyákkal javítottam; ezek a hosszú szőrű kutyák legnagyobb fajtái, amelyek nagyságuk mellett az okosságot és a szépséget is egyesítik magukban.˝ Ezek eredményeként nagyon nagy kutyák jöttek a világra, túlnyomórészt hosszú, fehér szőrrel. Néhány szerző ezzel szemben azt állítja, hogy Württemberg hegyeiben évszázadok óta létezett ez a nagy, hosszú szőrű kutya, és Essig érdeme csupán az, hogy felkutatta és visszatenyésztette ezeket a kutyákat, valamint a leonbergi neved adta nekik. A régi fényképeken fekete-fehér, fekete, vörös vagy sárga színű kutyák láthatók-mindegyiket leonberginek nevezték.

Ma már tudjuk, hogy más kutyákat is be kellett vonni a tenyésztésbe,  mint amelyeket Essig említett. A modern genetika egyértelművé tette, hogy a leonbergit lehetetlen kitenyészteni a három írt fajtávól. De hogyan sikerült Heinrich Essignek viszonylag rövid idő alatt ilyen ismertté tenni a kutyáit? Akkoriban általánosan nagy volt a kereslet a megtermett kutyák iránt. Bár a rablólovagok kora már lejárt, az idők elég bizonytalanok voltak ahhoz, hogy egy hatalmas kutya a ház őrzőjeként szinte nélkülözhetetlennek számítson. A divat pedig a hosszú szőrű kutyáknak kedvezett, amelyekből ugyanakkor nem volt túl sok. Essig azzal is lendített a trenden, hogy a különösen szép példányokat híres állatfestőkkel, mint Albert Kull, Specht, Leutemann és Beckmann, lefestette. A képek pedig minden lehetséges helyen, Németországon kívül is megjelentek nyomtatásban, így gondoskodtak az ismertségről és a keresletről. És természetesen az emelkedő árakról. A leonbergi divatkutyává vált, és valóban minden földrészre adtak el belőle, amit a posta és a vasút tett lehetővé. Őrző és kocsihúzó tulajdonságai messze földön híressé váltak. Ez a fellendülés körülbelül a hetvenes évek elejéig tartott. És ahogy ez lenni szokott, minél nagyobb a siker, annál nagyobb a bukás. A kritikusok száma megnövekedett, és kutyaszakértő-körökben is csúnya kijelentések járták róla. .. Amit nem tudunk meghatározni, azt leonberginek tekintjük.˝ Egy Radetzki nevű bíró például az 1880-as magdeburgi kutyakiállításról a következőket írja: ,, Az Essig által felvezetett hosszú szőrű, nagy kutyák, öten vagy hatan voltak, legalább öt vagy hat különböző típust képviseltek. Öt vagy hat különböző fej ült öt vagy hat különböző törzsön, ugyanennyi különböző farokkal, öt vagy hat különböző szőrminőségű volt... Csak azt nem értem, hogyhogy Essig úr mindezeknek a pompázatosságoknak a megpillantásakor még kiismeri magát a >> saját fajtájában <<˝

A fajta képviselőinek ez a különbözősége vezetett végül ahhoz, hogy a leonbergik 1876 májusától már nem indulhattak ,, leonbergi˝ néven a kiállításokon. Azokhoz a fajtákhoz sorolták be őket, amelyekre a leginkább hasonlítottak, de ha szerencséjük volt felléphettek ,, alpesi kutya˝ néven. Az akkori publikációkban gyakran leonbergi˝-ként emlegették őket. A trend most a bernáthegyiknek kedvezett, amelyek addig szintén az ,, alpesi kutya˝ név alatt futottak.

Nem sok hiányzott hozzá, hogy a leonbergi teljesen eltűnjön. A csoda azonban megtörtént. 1895-ben stuttgarti székhely-lyel megalakult a nemzetközi leonbergi klub. Ez a klub kidolgozta a leonbergi standardját, ks 1895-ben már a fajta elismertetését is elérte. Ekkortól az első világháborúig lassan, de biztosan ismét felfelé ívelt a leonbergi karrierje. A háború és az azt követő időszak éhezéssel teli évei azonban nagy cerúzát jelentettek a tenyésztésben. Stadelmann udvari fényképész állt a leonbergi ügye mellé, és a tenyészállomány maradékával hozzá mert fogni az újrakezdésnek. A második világháború szintén megviselte a leonbergitenyésztést, a visszaesés azonban nem volt olyan nagy. Mára a leonbergi megszilárdította helyét a számos kutyafajta között. Nemcsak Európában, hanem az USA-ban is szigorú irányelvek szerint, sikeresen tenyésztik. Ma a leonbergi kiváló családi kutya, amely modern életünk minden kívánalmának megfelel.

Fajtajegyek

Általános megjelenés: nagyon nagy, erős, izmos, mégis elegáns kutya.

Karakter: a megkívánt szilárd jellemhez különösen hozzátartoznak a következő tulajdonságok: magabiztosság és higgadtság, kiegyensúlyzott temperamentum, játékosság, alárendelődési készség, jó tanulási és emlékezőképesség, csekély zajérzékenység.

Fej: összességében mélyebb, mint amilyen széles, és inkább hosszúkás, mint nyomott; a fang és a koponya aránya kb. 1:1.A bőr mindenhol feszes, nem képez homlokráncot.

A koponyarész profilból és elölről kevéssé boltozatos, a törzsnek és a végtagoknak megfelelően erős, de nem súlyos. A stop egyértelműen felismerhető, de mérsékelten kifejezett. Az orr fekete, a fang inkább hosszú, sohasem hegyesen elkeskenyedő; az orrhát egyenletesen széles, sohasem besüllyedő, inkább enyhén boltozott (kosorrú). Az ajkak feszesek, feketék, a szájzug zárt. Az állkapocs erős, teljes fogazattal ( az M3 hiánya elfogadható); ollós harapással ( a harapófogóharapás megengedett). A szem világosbarnától a minél sötétebb barnáig terjedő színű, közepes nagyságú, ovális, nem mélyen ülő, de nem is kidülledő, nem túl szűken, de nem us egymástól túl távol ülő. A szemhéj feszes, nem látszik a kötőhártya, a szem fehérje nem vörös. A fül magasan és nem túl hátul tűzött, lelógó, közepes nagyságú, lesimuló, húsos.

Testfelépítés: a marmagasság aránya a törzs hosszához 9:10, a mellkas mélysége megközelítően a marmagasság fele. A nyak enyhe ívben, törés nélkül megy át a marba, laza bőr vagy nyakredő nélkül. A mar fejlett, főleg a kanoknál. A hát feszes, egyenes, széles. A far széles, viszonylag hosszú, finoman lekerekített, törés nélkül megy át a faroktőbe, semmiképpen sem sem túlépített. A mellkas széles, mély, legalább a könyök magasságáig ér, nem túl hordós, inkább ovális. Az alsó vonal csak kissé felhúzott. A farok nagyon dús szőrzetű, álló helyzetben egyenesen lelóg, mozgás közben is csak enyhén felfelé ívelt, és a kutya lehetőleg nem tartja a hátvonal meghosszabbítása fölött. A végtagok nagyon erősek, főleg a kanoknál. A mellső lábak egyenesek, párhuzamosak, nem szűk álásúak. A mellső lábközép erős, oldalról majdnem függőleges. A mancsok egyenes állásúak (nem fordulnak sem ki-, sem befelé). A hátsó lábak hátulról nézve nem túl szűk állásúak párhuzamosak; a csánk és a mancs nem fordul sem ki-, sem befelé. Egyértelmű szög a comb és a hátsó lábközép között.

Járás: térölelő előrelépés és jó tolás; lépésben és ügetésben elölről és hátulról nézve is egyenes végtagvezetés.

Szőrzet: szerkezete a közepesen puhától a durváig terjed, dús, hosszú, lesimuló, sohasem szétálló, a dús aljszőrzet ellenére felismerhetőek maradnak a test formái; egyenes, az enyhén hullámos még megengedett; a nyakon és a mellkason- különösen a kanoknál-sörényt képez; egyértelmű zászlók vannak a mellső, és fejlett ,, nadrág˝ a hátsó lábakon.

Szín: oroszlánsárga, vörös, vörösesbarna, homokszínű (fakó sárga, krémszínű) és ezek minden kombinációja, mindig fekete maszkkal; a fekete szőrvégek megengedettek, a fekete azonban nem határozhatja meg a kutya alapszínét. Az alapszín kivilágosodásai a farok alsó oldalán, a nyakon, a mellső lábak zászlóján és a hátsó lábak nadrágján nem lehet olyan kifejezett, hogy zavarja a fő színek harmóniáját. Egy kis fehér folt vagy keskeny sáv a mellkason és fehér szőrszálak a mancson megengedett.

Méret: kanok marmagassága 72-80 cm, az ajánlott középméret 76 cm, a szukáké 65-75 cm, az ajánlott középméret 70 cm.

Megtévesztő hasonlóság

Egy fekete-fehér képen talán csak a szakértők tudnák megkülönböztetni a sarplaninacot (képen) és a leonbergit, pedig elvileg nincs köztük közvetlen rokonság. Ugyanakkor az sincs kizárva, hogy a sarpok méretének növelésére nemrégiben leonbergi is került a jugoszláv farkasölők néhány tenyészvonalába.